Vájikrá 24. fejezet
10. Izrael gyermekeivel együtt kivonult egy férfi, akinek az anyja izraelita és az apja egyiptomi volt. Verekedés tört ki az izraelita nő fia és egy izraelita férfi között. 11. Az izraelita nő fia – anyja neve Slomit, a Dán törzséből származó Dibri lánya volt – káromolva ejtette ki A Nevet, ezért Mose elé vitték. 12. Őrizet alá helyezte, amíg egyértelműen ki nem derül számukra az Örökkévaló döntése. 13. Az Örökkévaló így szólt Moséhez: 14. „Vigyétek ki az istenkáromlót a táboron kívülre. Mindazok, akik hallották, helyezzék kezüket a fejére, és a közösség egésze kövezze meg. 15. Mondd meg Izrael gyermekeinek: aki Istenét káromolja, bűnhődjék meg vétkéért. 16. Ha káromolva kiejti az Örökkévaló nevét, akkor halállal lakoljon: az egész közösség kövezze meg, akár köztetek lakó idegen, akár polgár – ha [így] ejtette ki A Nevet, akkor halállal lakoljon.”
Az istenkáromlás tilalma először a Smot 22:27-ben szerepel. Isten neveinek, köztük a tetragrammatonnak, a négy betűs istennévnek a kimondása a bibliai korban nem volt tilos. Bűnnek, de nem istenkáromlásnak számított, ha valaki feleslegesen vagy hamisan esküdve mondta ki. Istenkáromlásnak az számított, ha átkozódás közben, vagy átkozódásként használták az istenneveket.
Az istenkáromlóról szóló rövid történet megszakítja a törvények 15 fejezeten át tartó felsorolását. Áháron két fiának halálán kívül (lásd a Smini hetiszakaszhoz kapcsolódó magyarázatot) ez az egyetlen elbeszélő része a Vájikrá könyvének. Érdekes módon mindkét részegység Isten elleni vétséggel, a szentség bizonyos fokú megsértésével foglalkozik, és valószínűleg ezek a történetek azt példázzák, hogy milyen nehézségekbe ütközött az Isten és Izrael közötti szövetség szabályrendszeréhez való alkalmazkodás az első időszakban.
Ha például magától értetődőek lettek volna olyan, a történelmi zsidóság számára egyértelműnek tűnő tételek, mint például az, hogy Isten nevét nem szabad átkozódásra használni, vagy hogy ugyanaz az előírás vonatkozik a közösség különböző státuszú tagjaira, akkor ez a történet nem került volna be a Tórába.
10. kivonult – Szószerint: kiment. A kontextus teszi valószínűvé hogy az ugyanezzel a szóval kifejezett egyiptomi kivonulásról van szó, és nem csak arról, hogy a tábor területén belül ment ki valahova.
az anyja izraelita és az apja egyiptomi volt – Az istenkáromló származása azért fontos, mert e férfi bűne kapcsán válik világossá, hogy bizonyos vétségek egyformán súlyosak, akár teljes jogú izraelita, akár jogokkal és kötelességekkel csak részben rendelkező közösségi tag követi el ezeket. Abból, hogy külön hangsúlyozzák, hogy az elkövető csak anyai ágon zsidó, és hogy ebből következően nem számít „polgár”-nak (lásd: 24:16) sok kutató arra következtet, hogy tórai korban a zsidó identitást meghatározó felmenő az apa, és nem az anya volt. Tehát akinek csak az anyja volt izraelita, nem volt a közösség teljes jogú tagja.
Verekedés tört ki – a héber וַיִּנָּצוּ (vájinácu) kifejezés egyértelműen jelzi, hogy a vita tettlegességig fajult, és valószínűleg a küzdelem hevében használta az egyiptomi apától származó férfi az istenkáromló kifejezéseket.
11. káromolva ejtette ki A Nevet – Egyértelműen a tetragrammatonról, a négybetűs Istennévről van szó, és nem a verekedés másik résztvevőjének nevéről (lásd: „aki Istenét káromolja” (24:15)) Mivel Isten neve ugyanúgy szentségnek számított, mint a szentély tárgyai, így a nevet, a tárgyakhoz hasonlóan, megfelelően, azaz az istenszolgálatra, illetve rosszul, azaz profán célra is lehetett használni. A papi normák szerint a szent – azaz Isten számára elkülönített – dolgok rossz, vagy akár csak méltatlan célra történő használata főbűn volt.
12. Őrizet alá helyezte – Mose az istenkáromlót. A börtönbe zárás ritka büntetésforma volt az ókori Közel-Keleten, itt is ideiglenes őrizetről lehetett szó, amely a szökést volt hivatott megakadályozni az ítélet meghozataláig.
amíg egyértelműen ki nem derül számukra az Örökkévaló döntése – Szó szerint: Az Örökkévaló [az istenkáromlóra vonatkozó] szava. A dokumentumhipotézis szerint a Papi forrásnak nevezett részre jellemző az a teológiai elv, hogy az egyes törvények részleteit is Isten közli Mosével, és ennek hangsúlyozását hivatott szolgálni az ítélethirdetés késleltetése.
13. bűnhődjék meg vétkéért – Szintén lehetséges fordítás: „viselje vétkét”; jelentésük ugyanaz.
14. Vigyétek ki az istenkáromlót a táboron kívülre – A halálbüntetést lakott területen kívül hajtották végre, részben azért, mert a holttestet a tisztátalanság forrásának tekintették, részben pedig azért, mert az emberi élet elvételét még akkor is szörnyűségnek tekintették, ha ez egy törvényes ítélet következménye volt.
Mindazok, akik hallották, helyezzék kezüket a fejére – A kézráhelyezés több funkcióval is rendelkezett az izraelita kultuszban. Az áldozatok bemutatásánál az adott állat áldozati célra való kijelölését jelezte (Lásd pl. Vájikrá 1:4). A jogi, politikai területen ugyanez a gesztus az autoritás átruházására szolgált, Mose azzal fejezte ki, hogy Jehosuát jelöli ki utódául, hogy a fejére tette a kezét (lásd Bámidbár 27:18-23). A jelen esetben ez a gesztus azt fejezte ki, hogy az istenkáromlás fültanúi akaratuk ellenére részesei váltak a bűnnek, és most azt kívánják, hogy a kézrátételen keresztül a bűn „szálljon vissza” az elkövetőre és semmisüljön meg a bűnössel együtt a kivégzés során.
a közösség egésze kövezze meg – Az Istenkáromlást olyan súlyos bűnnek tekintették, amely, ha megtorlás nélkül marad, akkor is befolyásolja az egész közösség sorsát, ha csak egy ember követte el. Ezért a megtorlásban mindenkinek részt kellett venni, és nem csak azoknak, akik hallották a kimondott szavakat.
16. ha [így] ejtette ki A Nevet, akkor halállal lakoljon – Bár ebből a szövegrészletből világos, hogy itt csak az istenkáromlásra vonatkozik a tilalom, de mivel a szövegben valójában az „[így]” nem szerepel, ezért ez a megfogalmazás vált az istennév kimondására vonatkozó későbbi, általános tilalom egyik fontos forrásává.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Vegyesházasság és közösségi befogadás a Tórában
Eredeti kommentár: Ráv Shlomo Riskin rabbi
Az Emor hetiszakaszban olvasható történet az egyiptomi apától származó istenkáromló isteni parancsot követő közösségi kivégzéséről felettébb zavarbaejtő. Nem csak a mai nyugati olvasók számára alighanem bántó brutalitása miatt, hanem azért is, mert nem értjük, miért oszt meg velünk bizonyos információkat a szöveg, másokat miért hallgat el. Miért kell tudnunk az elkövető származásáról annak ellenére, hogy ezen kívül semmit sem tudunk meg a személyéről?
Shlomo Riskin szerint azért, mert a történet a vegyesházasságokból származó zsidók helyzetéről szól, a frusztrációikról, amelyek a közösség és végső soron akár Isten ellen is fordíthatják őket, illetve arról, hogyan tudja egy befogadó zsidó közösség mindennek elejét venni.
Riskin olyan midrásokat (hagyományos kommentárokat) idéz, amelyek tudni vélik, ki volt a félig zsidó, félig egyiptomi istenkáromló anyja és apja. Ezen források szerint az apa az az egyiptomi munkafelügyelő volt, akit Mózes agyonüt pályája elején, azért, hogy megvédje tőle a bántalmazott héber rabszolgát. Ez még sokkal bonyolultabbá és terheltebbé teszi a férfi viszonyát a zsidó néphez, Riskin szerint a midrás az eset lelki hátterére világít rá. Az édesanya neve Slomit, Dibri lánya szöveg szerint, ez pedig beszélő név, a „béke” és a „beszéd” szóra utal, egy kommentár szerint azért, mert az asszony folyton mindenkinek előre köszönt (sálom-ot mondott). Vagyis úgy viselkedett még a zsidó édesanya is, mint aki alárendelt helyzetben van és mindenre kész azért, hogy befogadják.
A szöveg elején az áll, hogy a bűnt majd elkövető férfi „kimegy”, egyes értelmezők szerint Izrael táborát hagyja el, Riskin szerint talán dühösen és csalódottan. Ez az érzés, ez a frusztráció vezethet majd az agresszióhoz, a verekedéshez is és ennek folyományaként a blaszfémiához.
A bűnt így is-úgy is elkövette és felelnie kell érte, de osztozik a közösség is a bűnében, mert nem fogadták maguk közé. Ahogy a bűnbakra rá kell tennie a főpapnak a kezét, mielőtt elbocsátja a pusztába, a közösségnek is rá kell tennie a kezét a bűnös fejére, mielőtt megkapja a büntetését, hogy vigye el magával az ő bűnrészességüket is.
Az istenkáromló is részben bűnbakká válik, a Tóra jelzi, hogy nem ő az egyedüli felelőse mindannak, ami történt.
Vegyesházasságokból származó, a zsidó néphez tartozni kívánó társaink kirekesztése, megbélyegzése nem csak ellenük elkövetett vétek, de könnyen istenkáromlásban is bűnrészessé tehet minket, nagyon súlyos bajok forrásává válhat, ezért vagyunk kötelesek befogadó közösségeket építeni.
A szerzőről
Shlomo Riskin 1940-ben született, a modern ortodoxia legfontosabb oktatási intézményében, a Yeshiva Universityn avatták rabbivá. Az Ohr Torah Stone Institutions nevű hatalmas ortodox oktatási intézményhálózat alapítója. Egyaránt ismert a háláchához való ragaszkodásáról és egyes vallási kérdésekben kialakított liberális nézeteiről.
A kommentár forrása: http://ots.leverage.it/shabbat-shalom-emor-5778-2/
kommentárok
Flohr Zsuzsa,
képzőművész
Hosszú ideig tartott, hogy a hetiszakaszokat olvasva ne érezzem úgy, mintha egy Tarantino filmet néznék; félszemmel hunyorogva, próbálva elkerülni a véres kegyetlen jeleneteket. Az Emor hetiszakasszal is hasonlóképpen jártam, meg kellett tanulnom az írott szöveghez ösztönösen hozzáképzelt vizuális tartalomtól elvonatkoztatni. A magyarázatokra koncentrálás nyújtott ebben segítséget, ezért most önkényesen kiragadok egy elemet: a káromlást, káromkodást.
Miért van szükségünk a káromkodásra?
Gyermekkorunk óta halljuk, hogy sem vallási, sem társadalmi szempontból nem illő káromkodni. Nagyanyám azt mondta, ha egy lány káromkodik, az olyan, mintha varangyosbékák ugrálnának ki a száján. Ez nyilvánvalóan egy gender-alapú, illetve ahhoz kapcsolódó esztétikai elvárás a lányokkal szemben, hívő lévén, vallási érveket is felhozhatott volna ellene, mármint a káromkodás ellen úgy általában – ami, mint tapasztalhatjuk, csak egy lépésre van az istenkáromlástól.
De miért káromkodunk annyit mégis? Valamint: Miért került áttételesen, rejtett formában az istenkáromlás a hétköznapi káromkodások közé?
Feszültséglevezetésnek, a düh kifejezésére például kifejezetten alkalmas, ha megfelelő mennyiségben és minőségben használunk káromkodásokat.
Szitkozódunk, rágalmazunk, káromkodunk, ahogy a blaszfémia szó is magában foglalja a káromló, rágalmazó beszéd jelentését. A vallási káromkodások rejtett formában átszüremlenek a hétköznapi szitkozódásba, feltehetően a vallási tiltás miatt rejtett formában. Ilyenek például a “tabarnak”, “sacrament” franciául vagy magyarul a „A teringettét!” vagy az „A mindenségit!” vagy a „Azt a kutya meg a macska!” utóbbinál a kutya, mint isten nevének helyettesítője jelenik meg. Továbbá „Azt a hét meg a nyócát!” az pedig „A hétszentségit!” finomított változata. Sok az istennel kapcsolatos kármokodásunk, vagy akár az élettel kapcsolatosak, ami ugye vallási szempontból ismét isten létével kapcsolatos, lásd teremtő. Végtelen a sor.
A tiltás egyik formája például az, ha azt állítjuk, hogy ha istent káromlod, magadat szidod.
Már csak a magunk egészsége miatt is törekedjünk a tiszta szép beszédre, ahogy Esterházy mondja A szavak csodálatos életéből című írásában:
“Itt valamit meg kell jegyeznem. Hogy én úgy tanultam, hogy a káromkodás az az Isten káromlása, nem egyszerűen a csúnya beszéd, de, nézve a tudós szótárakat, ma ez általában a trágárságot jelöli. Azt a régi káromkodást, azt semmilyen formában nem tűröm, a sejtjeim nem tűrik. Fizikai rossz hallanom. Azt hiszem, még sose káromkodtam. Egy kivételt engedtek meg ezek a pápista sejtek, a tüneményes Vargha Balázs egy örökéletű kétsorosát:
Ez is tanít:
Az istenit!”
Schönberger Ádám,
a Marom Egyesület vezetője
Volt egy Egyiptomi apától származó férfi, akit halálra ítélt Isten Mózes által, mert egy veszekedés közben, nem igazán hízelgő kontextusban, kimondta a kimondhatatlan Istennevet. Korunkban, ha igazán Istenfélő zsidó lennék, legalábbis egyesek szerint, azt sem írhatnám le, vagy mondhatnám ki hogy Isten, ami ugye bőven nem az a négybetűs név (YHWH), ami a szerencsétlenül járt férfi szájából csúszott ki abban az óvatlan és számára végzetes pillanatban.
Isten nevére csak célozni lehet vagy körülírni azt, mert ha túl közel kerülsz a szenthez, akkor már ugye nem is annyira szent az, hanem valami szelíd: egy haver, egy játékszer, de legalábbis egy kicsit sem félelmetes, mindennapos dolog, ami Isten, ugye a haragtartó, kifürkészhetetlen, félelmetes, mennydörgő hangú mégsem lehet. (Apropó, “belegondoltál már abba, hogy Isten visszafelé mondva – majdnem – Nesti?”)
Amikor egy ember egy ismeretlen városban, egyedül a sötét utcán dúdolgat magában, azért teszi, hogy ne féljen. Hogy ezek a másodpercről másodpercre megteremtett hangok, megszelídítsék a mindent átható, ismeretlen sötétséget. Imák ezek vagy artikulálatlan foszlányai a képzeletnek? Próbáljuk kitölteni a semmit, ha innen nézzük, vagy ha onnan, megkörnyékezni a mindenhatót. Ezt a fajta teremtést hívhatjuk akár művészetnek is.
A művész munkája tehát, hogy dalt adjon nekünk a sötéthez, hogy belenézzen a végtelen szemébe, megeméssze, és az érzékeink számára valamennyire értelmezhetővé tegye.
És ezzel tán elköveti azt a végzetes hibát, hogy közelebb visz miket a szenthez és játszótársunkká teszi. Persze az továbbra is kérdés, hogy ezzel kicsit is közelebb kerültünk-e, művész és nem művész együtt, ahhoz, amihez valójában nem lehet?
